A szupervízió már pályakezdőként is kiemelkedő jelentőséggel bírt a számomra. Amint belekóstoltam a szakmai támogatásnak e formájába, rögtön ráéreztem, hogy számomra ez jelenti a habot a tortán. Rengeteget tanultam ezekben a folyamatokban, olyannyira, hogy az évek során megérlelődött bennem a szupervizorrá válás vágya is. Az álmot tett követte, 2018-2020 között elvégeztem a szupervizor szakirányú egyetemi továbbképzést a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Szakmai személyiségfejlesztő módszerként nélkülözhetetlennek tartom minden emberekkel foglalkozó szakmában.

Számomra a szupervízióban megélt élmények a gyöngyhalászathoz hasonlíthatók. Minden egyes ülésen különböző mélységekig alámerülünk a hozott probléma, elakadás mélyére, hogy ott ráleljünk egy értékes eszenciára, vagy kikristályosodott drágaköre, amit sokáig önmagunkban hordoztunk, netán rejtegettük, majd a felszínre hozva, fény felé tartva rádöbbenünk annak értékességére, egyedi és megismételhetetlen voltára.

Fontos ebben a folyamatban az alámerülés, a megszokott közeg elhagyása, ahogy ezt a gyöngyhalász is teszi, amikor apró csónakjából akár 7-22 méter mélységbe merül, hogy megtalálja és felszínre hozza azt a képződményt, amit a kagylók a héjukba bejutott paraziták és betolakodók ellen termelnek, hogy betokozzák, ártalmatlanná tegyék azokat.

Lelki értelemben is lényeges, hogy a fejlődésünk érdekében el merjünk rugaszkodni a számunkra komfortos talajról, és alámerüljünk olyan mélységekig, ahol a korábbi sérüléseink drágakővé értek.

Szupervizorként fontos számomra a szakszerű kísérés és támogatás ebben a folyamatban, hogy a hivatásgondozás során felszínre hozott gyöngyszemek egy még nagyobb értéket képviselő gyöngysorrá szerveződjenek, rendeződjenek, és megvalósuljon a szakmai identitás integrációja.